A művész hite tükröződik alkotásán

Tűzzománc-iparművész elegáns lakásában szárnyal a szó. Múltról, művészetről, az összezavarodott világról, Z generációról és a degenerációról, rajzórákról, művészettörténetről. Körülöttünk a falakon szentek, melyek tűzben égve, izzó kemencében kapták meg végső fényüket. „Szülőanyjuk” Czóbel Marianna, aki lényében hordozza a csodát, s az élet ugyan képtelen lelassítani rohamlépteit, a nyugalmazott művésztanár maga teremti meg a csendet, hogy Isten kohójában megedzett tervei tűzzománcremekekké nemesüljenek.

Ilyenkor, karácsony közeledvén, amikor angyalszárnysuhogás hallik, s oly sokan vágyjuk a betlehemi istálló jászolmelegét, még sérülékenyebb a lélek, bántóbb a szó, zavaróbb a világ zaja. Jó visszavonulni a galérián lévő parányi tűzzománcműhelybe, hogy az alkotó ne magyarázza, hanem művelje a csodát. S teszi ezt négy évtizede. A tanítóképző után rajztanári diplomát szerezve, kicsik és nagyobbak ezreit tanítva művészetre, vizuális kultúrára, az alkotás szabadságára, élményszerzésre. Az életre. Önmegvalósításnak, kiteljesedésnek pedig maradt a zománc.

– Miért éppen a tűzzománcba szerelmesedett bele? A különlegessége és egyedisége miatt?

– Igen. A Szent Korona bámulatos tűzzománcképei már a kezdetben megragadtak, ezért választottam e művészeti ágat, s kezdtem el foglalkozni elsősorban a rekeszzománccal, majd a sodronyzománccal. Mindkettő izgalmas technika. A koronán kívül a templomi kegytárgyak csodás zománcdíszei is elbűvöltek. Már a népvándorlás korában, a magyarság művészettörténetének kezdetén is találtak a régészek zománccal díszített kapcsokat, fegyverbetéteket, tőröket, sisakokat és lószerszámokat.

– Kik voltak a mesterei, a példaképei?

– Ikafalvi Farkas Béla, a kiváló akvarellista kollégám volt a kaposvári Kisfaludy utcai iskolában, ahol a rajzszakosoknak „illett” kétévente részt venni egy-egy alkotótelepen. Béla ajánlotta, ne hagyjam ki e lehetőségeket, ráadásul kedvencem, a tűzzománc is terítékre került. A 80-as évek elején egy debreceni nyári alkotótelepen ismerkedtem meg a tűzzománcozás alapjaival, ezt követte egy tokaji, majd egy gödöllői művésztelep. A 90-es évek első felétől folyamatosan részt vettem a Kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotóműhely által szervezett nyári szimpozionokon. A Lampart budafoki zománcgyárában rendezett workshopokon is ott voltam 2000 óta, valamint a hajdúdorogi Görögkatolikus Gimnázium művésztelepein zománcoztam. Tíz éve pedig – s így van mindmáig – zománcgyárakban, gyári körülmények között nyílik alkalmam nagyméretű acéllemezek zománcozására Szatmárnémetiben és Salgótarjánban.

Sisa Józseftől és Hertay Máriától sokat tanultam – sajnos, már mindketten égi műterembe költöztek –, de legtöbbet talán Turi Endrétől, akitől elleshettem, miként lehet domborított felületet kialakítani a sík képen. A Berzsenyi iskolában, ahonnan nyugdíjba mentem, szintén figyelemmel kísértem az alkotótelepeket. Évről évre jólesett a művészekkel kísérletezni, nagyító alá venni e sajátos művészeti ágat, miközben magam is töltekeztem az új impulzusok, élmények hatására. Az iskolában mindig azt vallottam: azok a gyerekek is tudnak rajzolni, festeni, akik alulértékelik magukat és ódzkodnak az alkotómunkától. Ha a diákok kellő motivációt kapnak, akkor képesek, akár szárnyalni is. Jelentkeztek a délutáni szakkörbe, indultak pályázatokon, különféle szellemi vetélkedőkön.

– Számos tehetség került ki a keze alól…

– Igen, az évtizedek megtermették gyümölcseiket, s jó gyümölcsök termettek. Nemcsak idehaza, hanem Németországban és Indiában is díjazták tanítványaimat. Meggyőződésem, hogy megfelelő ösztönzéssel a rajz- és művészettörténet óra könnyedén kikerülhet(ne) a „nemszeretem” tantárgyak közül.

– Fő területe a rajztanítás volt. Most, jó ideje nyugdíjasként, nem nyomasztja, hogy továbbra is csupán egy rajzóra áll rendelkezésre az iskolában?

– Dehogynem! Úgy vélem, a mi generációnk sokkal több ismeretet adott át, mint a kései utódok. Megtanítottuk a rajzolás, a festés alapjait, megismertettük a különféle ábrázolási rendszereket, művészettörténeti korszakokat. Kezdetekben könyv sem volt; mi, tanárok állítottunk össze egy könyvecskét a gyerekeknek. Mindegyikünk egy-egy korszakot írt meg. Bizánc volt az enyém; nem véletlen, hiszen a zománcművesség fantasztikus szinten állt ekkor. Ezen kívül a mozgóképkultúrával is megismertettük őket, de a nép- és honismeret tárgy oktatásában is van helye a művészeti képzésnek.

Hogy mi van ma? Nem szeretnék általánosítani, de érzékelem a saját 16, illetve 18 esztendős unokáimon. Információim szerint a művészeti iskolákban tanuló diákok kedvelik a tűzzománc-készítést, de egyre kevesebb a türelmük, ahogy hallom a kollégáimtól, ami érthető, hiszen egy-egy zománckép elkészítése hosszabb munkafolyamat eredménye. A kitartás hiánya általános jelenség, s az sem követhető nyomon, hogy mi lesz utána, ha kilépnek az életbe. Túl sok tűzzománcművész nincs ebben az országban; lehetünk vagy háromtucatnyian. Elkelne az utánpótlás!

Míg a múltban kalandozunk, egy-egy alkotótábor miliője is megelevenedik, és számos pályázat, kiállítás, amelyen Czóbel Marianna alkotásai díjakkal tértek haza. Elég, ha a Kézműves Remekek vagy a Betlehemi jászol pályázatot említem, amelyen a 90-es években minden esztendőben indult és különféle díjakat szerzett, csakúgy, mint A Szent Korona a mai zománcművészetben – Angyali Korona Szent Csillag című pályázaton s a XXVIII. Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótelepen, ahol két díjjal is jutalmazták műveit. A Kaposvár Város Szolgálatáért és vármegyei Prima-díjjal elismert alkotó nevéhez egyéni és csoportos kiállítások tucatjai fűződnek, és a látogatók általában lecövekelnek egy-egy munkája előtt. Valóban nehéz elmozdulni igéző művei elől, hiszen mindig feltűnően gazdag kollekcióval áll elő, melyben a legújabb alkotásai kerülnek a középpontba...  

– Hitáramlás, Aprószentek, Szent Naum, Gyermek Jézus, Szűzanya, Háromkirályok, Betlehem, Sárkányölő Szent György, Arany Jézus, Isten tenyerén… – néhány műve, amely még meghittebbé teszi az ünnepi varázst. Világi alkotásai mellett zömmel szakrális munkák születnek műhelyében. Konzultál az égiekkel, mielőtt bármihez is hozzáfogna?

– Már a téma gondolatszintű megfoganása is az Úrnak köszönhető, én pedig alávetem magam az akaratának. Maximalista vagyok; aprólékosan eltervezem, mit s miért akarok, és hozzálátok a megvalósításhoz. Gyermeki izgalommal és örömmel lesem, mi kerül ki a kemencéből. Várom, vajon olyanok lesznek-e a tónusok, amilyeneknek megálmodtam. Az egyik 17. századi kecskeméti ötvösművész találóan fogalmazott, amikor azt mondta: tűzben „piktúrálódik” az anyag. Ez valóban így van, és szerencsére egy-egy alkotás kapcsán a várt végeredménnyel szembesülhetek, amikor lesem a kihűlő művet. Ilyenkor megköszönöm Istennek, hogy társa lehetek a teremtésben, és keresztet vetve adok hálát mindenért.

– Szakrális művek létrehozhatók istenhit nélkül?

– Biztos, hogy akadnak alkotók, akik így próbálkoznak, én nem közülük való vagyok, és úgy vélem, a művész hite tükröződik a művön. Kisugárzása van munkájának, üzenetével képes megszólítani a szemlélőt. Ha az alkotóból hiányzik a hit, hamissá válik a mű. Bele se merek gondolni, hogy tudnám én hit nélkül hitelesen megformálni Jézust, Máriát és Józsefet, a háromkirályokat vagy a keresztet és a szentek sorát?!

– Művészettel hogy tanítható az emberi lény, s a darabjaira hullott világ?

– A valóban művészi alkotás esztétikai élményt ad, hiszen a szépség, a jóság Istentől ered, és ez az élmény belső tartalmakat mozgósít. Csakúgy, mint egy kiváló színházi előadás, egy katartikus zenei élmény vagy egy remek kötet. Az ember tulajdonképpen ezért jár kiállításokra, koncertekre, s keresi fel Thália szentélyeit. Az viszont elszomorít, hogy egyes művészeti körök képviselői arra biztatják a közönséget, hogy egy-egy tárlatra ne az esztétikai élményért küldjünk alkotásokat, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy a néző a konstruktivitást és a formaelemeket lássa-keresse a művekben.

– Ahogy figyelem míves alkotásait, láthatóan többféle zománccal dolgozik…

– A már említett rekesz- és sodronyzománcon kívül limoges-i és festőzománccal, illetve azsúrzománccal készítem képeimet, amelyek falapra, fa- vagy bőrkeretbe kerülnek. Mindegyiket többször égetem, de amikor azt szeretném, hogy plasztikus legyen egy-egy arc, drapéria, akkor – vékony rétegekben –, nagyon sok égetés szükséges. Ha gyári körülmények között dolgozom, akkor remek lehetőség a szórópisztoly arra, hogy halvány, vékony réteget képezzek, kitakarjak vagy visszatöröljek.

– Van kedvenc szentje?

– Igen, Szent Erzsébet, ő a védőszentem, s a második nevem, amit keresztanyámtól kaptam.

– És kedves művésze?

– Csontváry, Munkácsy, Szinyei Merse és Rippl-Rónai.

– Egyik ihletett művének az a címe: Isten tenyerén. Hogy érzi, Isten a tenyerén tartja?

– Igen, ennek örülök, hiszen munkatársak lehetünk az alkotásban, s Ő is ott áll az égetőkemence mellett, de arra is ügyel, hogy mi magunk mivé égünk ki életünk folyamán. Amiatt azonban szomorú vagyok, hogy szinte kihalt mellőlem a család. Tanár férjem hiánya még most is megvisel, vigaszt ad azonban traumatológus fiam hivatása, akinek mindennapjaiban nagy szerepet kap a manualitás, és nemcsak a lányom, a vejem is iparművészként végzett az egyetemen.

Czóbel Marianna, aki ékszertervezőként és -készítőként is ismert, nem riad vissza a váratlan kérésektől. Mivel Fábry Kornél atya a kaposfüredi Szent Őrangyalok-templom plébánosa volt éveken át, a hívek kitalálták: milyen remek dolog lenne meglepni püspökké szentelése alkalmából egy angyalos tűzzománc képpel. Igenám, de ennek ugyanolyannak kell lennie, mint amilyen a templom üvegablaka. A művésznő először megriadt, hiszen kevés idő maradt a tervezésre, alkotásra, de méretarányosan sikerült időre elkészítenie a püspöknek szánt ajándékot. Bár nincsenek kedvencei, ez a megrendelésre készült alkotása az egyik legkedvesebb munkája. Ráadásul az idén májusban a budapesti Szent Margit Gimnáziumba járó, nagyobbik unokáját, Barnabást éppen Fábry püspök atya bérmálta…

Varga László kaposvári megyés püspök atya pedig néhány éve Czóbel Mariannától rendelte meg az ovális alakú, Tanúságtévő Életért-díj lángnyelvek ölelte keresztje, amelyet évről évre azok kapják, akik az egyházmegye életében hosszú évtizedeken át tevékenyen jelen voltak – gondolattal, szóval és cselekedettel építve Isten országát.

Katalógusok, könyvek, cikkek, fotók kerülnek elő; egy tevékeny élet lenyomatai. Czóbel Marianna hagyománytiszteletre és folyamatos megújulásra épülő életművében szent és profán ölelkezik egybe. Megelevenedik az ősi mese- és mondavilág, mítoszok, legendák kelnek szárnyra, de a társművészetek is megmozgatják fantáziáját. Úgy, mint a Kékszakállú herceg vára, vagy a Cantata Profana, s mindemellett az elvont témájú alkotások. Művészetének markánsabb vonalát azonban a bibliai témájú művek adják, hiszen a művész szüntelen evangelizál tűzzománc képeivel. S teszi örömmel, lelkesen, hiszen a Szentlélek a legfőbb inspirátora. Így lehet minden napja kegyelem. S hogy mi élteti? A tűz és a szenvedély.

Ez látszik minden alkotásán.