A Kodály-év nyitánya

A nyolcvanadik életévében járó, páratlan munkabírású, a Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Molnár Antal, Tóth Aladár, illetve Bartha Dénes által kijelölt zenetudományi ösvényt leghitelesebben folytató, Erkel- és Széchenyi-díjas zenetudósunk, Bónis Ferenc új munkával jelentkezett.

Az Élet-pálya: Kodály Zoltán című kötet prelúdiuma a 130 éve született komponistára, zenetudósra, a zenepedagógia jeles megreformálójára, Kodályra emlékező sorozatnak. A publikáló – hasonlóan a szerző öt esztendővel ezelőtti hatalmas Bartók-munkájához – most is a Balassi Kiadó volt, ezúttal társulva a Kodály Archívummal. A kiadvány inspirálója Kodály Zoltánné Péczely Sarolta volt.

Bónis Ferenc példátlan értékű ikonográfiai kutatásokat folytatott idehaza és külföldön egyaránt. Fényképes, rajzos, kottás dokumentumok özöne kápráztatja el az olvasót, mely felöleli Kodály életútját kisded korától a temetéséig. S ezek közt tekintélyes a száma az itt először publikált, kitűnő minőségű részleteknek. (A címlapon a födetlen fővel, kihajtott ingnyakkal, a jeges téli széllel dacoló fiatal Kodályt láthatjuk az 1910-es évekből.)

A kötetet a szerző félszáz oldalas tanulmánya vezeti be három tételben.

A „Magam alkottam első hangszeremet” című első rész a Kodály család muzsika iránti rendkívüli fogékonyságát eleveníti fel. A vasutas édesapát elég sűrűn helyezik újabb és újabb állomáshelyekre: Kecskemétről, Kodály szülővárosából Szobra, majd a Trianon után Csehszlovákiához csatolt felvidéki Galántára. Az galántai elemi iskola négy osztályának elvégzése után Pázmány Péter hajdani városának, Nagyszombatnak érseki főgimnáziumába kerül, ahol az 1900. június 13-án keltezett bizonyítvány tanúsága szerint színjelesre érettségizett. Bónis Ferencet idézzük: „Zenetanulása, a szó hagyományos értelmében, bár rendszeresnek alig volt mondható, szintén Nagyszombatban kezdődött…” Zongorázni, hegedülni és gordonkázni tanul (ez kedvenc hangszere lesz), sűrűn komponálgat is a bécsi mesterek, valamint a kor kései romantikus stílusában, elsősorban egyházi jellegű műveket. (Tizenhat esztendős korában írt korál jellegű Stabat Matere napjainkban egyre gyakrabban szerepel énekkaraink műsorán.) 1900 szeptemberétől Kodály egy időben lesz a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német és a Zeneakadémia zeneszerzés szakának hallgatója. „Kezdetben aligha sejtette – írja Bónis –, hogy a kétféle tanulmány erősíti egymást s a zene szerző számára épp a filológus munkája tár fel új lehetőségeket”.

Az Excelsior! a kötet legtekintélyesebb része, az országos, majd a világhír meghódításának időszakát öleli fel. Keserves küzdelmek eredményéül éri el a hazai, majd külföldi megbecsülést. A krisztusi igazság („senki sem próféta a saját hazájában”) szinte teljes mértékben Kodály életpályáján is beteljesedik. Ékes bizonyítéka ennek, hogy kompozíciói elsősorban külföldi (osztrák, angolszász) kiadóknál látnak napvilágot. A Brahms-követő bajor Hans Koesslernél folytat zeneszerzői tanulmányokat, Dohnányi Ernővel és Bartók Bélával életre szóló, termékeny barátságot köt. Bölcsészként, az Eötvös Collegium lakójaként megismerkedik a század eleji irodalmi élet bontakozó nagyságaival. 1910-ben házasságot köt Gruber Emmával, aki negyvenkilenc éven át nem csupán hitvese, hanem muzsikusi, nyelvészi, nemzetnevelői tevékenységének legfőbb inspirálója lesz. Találkozik a „tiszta forrással”, az ősi magyar népzene kinccsel, amely aranyfedezetét adja egész alkotói, nevelői munkásságának. A 20. század legragyogóbb zeneműveinek hosszú sorát alkotja meg, s kórusművészetével jogosan kiérdemli a „magyar Pales tri na” epithetont. „Legyen a zene mindenkié!” – mondja, s korszerű zenei nevelési elveit világszerte ma is alkalmazzák. Élete végéig harcot folytatott a meg nem értéssel és a század három szörnyszülöttével: a nácizmussal, a fasizmussal és a kommunizmussal szemben. Elutasított mindenféle külföldről érkező hívást, megingathatatlanul hűséges maradt szülőföldjéhez, nemzetéhez.

A Kétpilléres híd – a recenzens szubjektív megítélése szerint – a könyv legértékesebb szegmentuma. Legjobb tudomásunk szerint eleddig ilyen mélységekbe hatolva, ilyen bámulatos ráérzéssel, hiteles verbális és képi dokumentumokkal alátámasztva még senki sem foglalkozott a „példamutató nagy ikerpár” (Illyés Gyula), Kodály Zoltán és Bartók Béla kapcsolatával. Távol állt tőlük a rosszízű féltékenykedés, a kicsinyes konfliktuskeresés. A magán-, és a közélet, a művészeti tevékenység valamennyi frontján maximálisan segítették egymást. Hazai művelődéstörténetünkben alkalmasint Arany és Petőfi nexusában találkozhatunk hasonló előképpel.

Meggyőződéssel mondhatjuk, hogy napjaink zenetudományi kincsestárának egyik legértékesebb rekvizítuma Bónis professzor legújabb munkája, mely a jövő zenetörténészei előtt magasra teszi a mércét és kijelöli az utat. (Bónis Ferenc: Élet-pálya. Kodály Zoltán)

Ivasivka Mátyás