A kép

A kisgyerek három napja érkezett a falusi rokonokhoz, apja még másnap visszautazott. Félénk fiúcska, lassan kezdett oldódni az elfogódottsága, nagynénje valahogy szóra bírta, röviden felelgetett, a szeme volt beszédesebb, élénkebb, megfigyelt mindent. Ha étellel kínálták, rábólintott, és halkan megköszönte. Beteges, sápadt arcú gyerek, étvágya alig van, az egyszerű falusi étkek szokatlanok lehetnek neki, városon nevelkedett születése óta. A nagybácsihoz szólni sem mert, azért titkon megnézte: megfontolt, nehézléptű, hallgatag ember, ha bejön az udvarról, csak pipázgat az ámbituson, az őszi hűvösségben is elüldögél egy keveset, nappal csak enni megy be a házba, ilyenkor asszonya biztatja szapora, hangos szóval. A határban már kevés a munka, reggel korán indul a szekér, a gyerek még alszik, a zörgését néha meghallja. Ha délre várható haza a bácsi, a nagynéni kiküldi, várja meg odakint a kapu előtt, bámészkodhat az utcán, idebent csak unatkozna, ott jobban telik az idő, a faluból is láthat valamit, hadd szokja. Az udvart, az istállót, az ólakat a néni mutatta meg neki a második napon. Maga előtt tolta a gyereket, mert húzódozott, egyedül be nem lépett volna, aztán kacagott rajta nagyokat, a gyerek fintorog a nehéz szagoktól, szemét is becsukja, csípi a trágyaszag. Majd megszokja, már a lakókonyhát sem érzi kellemetlennek, büdösnek. Várhatóan sokáig marad a rokonoknál, az orvos javasolta, használna a gyenge tüdejének a falusi levegő. Itt lehet késő őszig, iskolába csak jövőre megy.

A kis képet eddig nem vette észre, az az utcai szobában volt, ott csak az első napon járt, a néni futólag mutatta meg, ők alszanak bent a bácsival, ott lóg az ágy fölött egy nagyobb, a Szűz Mária képe. Neki a lakókonyhában ágyazott meg a kis dikóra. – Itt melegebb lesz, nem fogsz fázni – tette hozzá biztatóan. A dikó is tetszett, hasonló volt az otthonihoz, apa készítette tavaly, egy nagyfiúnak már lehet saját ágya. Ennek simább a deszkája, nem kell félteni a kezét, hogy szálka megy bele. Rá is ült, friss, kemény, de ruganyos a szalmazsák, otthonos érzése volt, a kis sarok az övé, innen nézelődhet, látja az egész konyhát. Feltűnő csak a falvédő volt az asztal felett. Fehérlett, szinte világított az egyszerű, sötétebb bútorok között. A világos anyagon kék-piros hímzés virított, körben virágok, középen a ház előtt egy asszony ült, keze ölben, messze néz, talán a távolodó férfi után, de lehet, hogy a galambot követi, kiterjesztett szárnnyal repül, nagyobb a távoli templomtoronynál. Írva is van valami az aljára, kacskaringós betűk sorakoznak két sorban. A nénit nem merte megkérdezni, hogy mi az, a betűk különben is az iskolát juttatták eszébe, majd jövőre megtanulja, de már ijesztgették vele eleget.

Az utcai szoba ablaka nyitva, szellőztet, beágyaz a néni, a gyereket a dikójára ültette, a sarokban nem éri a huzat, egy darabka majszolni való kenyérrel ellesz. Hamar végzett, de nem csukta be az ablakot, a kertbe sietett, az utcai szoba ajtaját nyitva hagyta. – Mindjárt jövök – ígérte. A gyerek nem győzte kivárni, járkálni kezdett, a nyitott ajtón is bekukkantott. A délelőtti fény feltárta az egész szobát: ágyak, szekrény, egy nagy láda a hátsó sarokban, kis asztal, négy szék, az ágyak felett a nagyobb szentkép – ezt megjegyezte: a Szűz Mária. Az oldalfalon kicsi kép fakeretben, üveg alatt, barnás színű fénykép. Odalopakodott. Bőszoknyás falusi asszony díszes támlájú padon ül, mellette sapkás, katonaruhás férfi áll, kezét az asszony vállán tartja. Mereven előre néznek, mintha őt figyelnék. Itt is vannak betűk, a keret szélén cifra díszítés, de ő inkább a két emberalakot vizsgálja. „Kik lehetnek?” Közelebbről nézné, széket húz oda, feltérdel, feláll, most már alig van a feje felett. Az asszony szoknyáján, kötényén apró minták, a nénin is látott hasonlót, az első nap máshogy öltözött fel a vendégek fogadására. A férfi katonaruhája nem ismerős, ilyet még nem látott. A nadrágját a térde alatt körbe tekert valami fogja össze, az a bakancsba ér. Vézna, kis embernek látszik. Mindketten komolyak, nem mosolyognak. Ha őket a bátyjával lefényképezték, mindig mosolygásra biztatott a fényképész. „Kik lehetnek, miért ilyen szomorúak?” – S ahogy előbbre hajol, a szék támlájába kapaszkodik, mert megbillent kicsit, az egyik láb csöppet rövidebb lehet. Ekkor lép a szobába a nagynénje.

− Hát te? Le ne ess nekem! Azt nézed? A nagyszüleid, apátok édesanyja, édesapja. Meg hát a nagybátyádé is, sokan voltak testvérek.

– Ők most hol vannak? – bátorodik fel a gyerek, a kíváncsiság legyőzi a félénkséget.

– Régen meghaltak. Apátok jóformán csak az anyját ismerte, nagyon kicsi volt, mikor ez a te nagyapád a háborúba ment, aztán nem jött haza, meghalt. – A gyerek a képet nézi, főleg a katonát, az arcát, a szemét, a tartását, azt a fura egyenruhát, mintha abban volna elrejtve a háború, a halál. Ő maga is megélte nemrég a háborút, nagyon kicsi volt, alig emlékszik valamire, inkább anyja mesélte, apát is sokáig várták, ő is katona volt, de hazajött. Vág az esze, a szeme is felcsillan, kérdi a nénit:

– A nagyapa egy régi háborúban volt, ugye?

– Igen, az első nagy háborúban. Sokan haltak meg akkor, innen a faluból valók is. Emlékművük ott áll az iskola előtt. Majd elmegyünk oda, rá van írva nagyapád neve. Nagyapádat én sem ismertem, kislány voltam a háború idején, ők a tanyán laktak, keveset jártam ott. – Lekapja a székről a gyereket, a fejét simogatja meg, tessékeli kifelé a szobából, az ablakot csukja be nagy zajjal, ezzel véget szakít a beszélgetésnek, mintha röstellné a bőbeszédűségét. Meg hát, hogy is mondjon el mindent ennek a kisgyereknek, úgysem értené.

A nagyapa-kérdés foglalkoztatta egész délelőtt. A néni a konyhában tett-vett, őt levegőzni küldte, de visszajött a szobába, hűvös idő volt, esőre hajló. Ott üldögélt a dikóján, saját kis birodalom, eljátszogatott egy fadarabbal, fura formája volt, faragások nyomát látta rajta, letörhetett valahonnan. Nem ismert senkit, aki nagypapa lett volna. Neki nem volt módja látni egyet sem, a szomszéd gyerekeknek sem, öregember nem is lakott a házukban. Csak az óvodában az a Pisti emlegetett nagyapát, csudálatosat: huszárkatona volt, az megkardozta az ellenséget, ilyen nagy bajusza volt, mindig mutatta, de csak nevették, nem hitték neki, az óvó néni is figyelmeztette, ne füllents, Pisti. Az meg sírva bizonygatta, igenis van nagyapám, falun lakik, lova és kutyája is van, és a bajusza is hosszú. S most itt van ő a faluban, itt neki is lesz nagypapája, ott van a képen, és katona. Hirtelen a képre gondolt, élesen megjelent előtte, pedig a másik szobában függött a falon. Elismételte magában: „az én apai nagyszüleim”. Csapongtak a gondolatai, a másik, az anyai nagymama jelent meg előtte, nagyon látni akarta, azért sikerült. Vele utoljára az elmúlt télen találkozott, s mikor a nyár elején ő hazakerült a tüdőszanatóriumból, már nem élt, hirtelen lett beteg. Sokáig siratta, nagyon szerette őt, mindig babusgatta, vigasztalta, ne félj kisunokám, nem lesz baj, meggyógyulsz hamar. Az a nagyi örökre elment, ez a másik csak képen látható, az egyetlen nagypapa, a katona odaveszett a nagy háborúban, ahogy a néni mondta. Az anyai nagypapáról még fénykép sincs. Valami keveset anya mesélt róla. Szőke volt, kék szemű. Mind meghaltak. Kifosztottnak érezte magát, legszívesebben sírt volna, de szégyellte magát a néni előtt.

Kora délután a néni magával vitte. – Rokonlátogatás – bökte ki, kevés ruhái közül is válogatott a kis hátizsákját kutatva. – Mit adhatnék rád? – ezt mormogta. – A kopott, szűk kabátkában olyan vagy, mint egy lelencgyerek. – Az utolsó szó megfogta a fülét, a gyereket értette, az eleje meg olyan szomorúan hangzott a néni szájából. Anya mindig biztatta, ha huzigálta rajta ezt a hitvány kabátot: „Szegények vagyunk, az nem szégyen, csak kellemetlen.” Anya ezt mosolyogva mondta, erre ő kihúzta magát, dehogy szégyenkezett, s hogy kellemetlen, azt fel sem fogta. Lopva a nénire nézett, mosolyog-e. Komoly volt, körbe fordította őt, lesimította az oldalát, majd az alját húzta meg a kinőtt kabátnak. A nézése megnyugtató volt, szemével cirógatta, nagymamás melegséget érzett benne. Egy perc is eltelt, úgy belefeledkeztek az öltözködésbe, álltak egymás mellett, a gyerek önkéntelen az asszonyhoz simult, s a szapora, hangos szó mintha álomból ébresztette volna:

– Gyerünk, no, várnak a rokonok, ezt a szatyrot fogd csak, majd te hozod, teszek bele a kertből friss zöldséget, nénédnél idén kevés termett.

Az a ház nagyon más volt. Magasabb, hosszabb, előtte oszlopos tornác, onnan több ajtó nyílt, az utolsó már egészen messze. Ott kijárat volt, egy fácskát is látott, nagy körték voltak rajta, mögötte kisebb épület, istálló lehet, ez is nagyobb, a bácsiék ennél kisebb házban laknak. Piros arcú, testes néni öleli magához, arcára cuppanós csókokat ad:

– Ez volna az a pesti gyerek, hadd nézzem, kire hasonlít? Apját formázza? Nem, azt hiszem, inkább az anyja, ahogy rá emlékszem.  

A gyerek megszeppen, a szatyrot emeli, nyújtja a nagy vörös kezek irányába, érzi, ez jó köszöntés, hisz ajándékot hozott. Még egy cuppanós csók, az asszonyok összenevetnek. Nyílik a szatyor, a gyerek kapja a köszönetet, mintha a saját kertjéből hozott volna kóstolni valót. Arcát érinti egy simítás; anyának kisebb keze van, nem ilyen érdes – állapítja meg, s még hozzá gondolja: sokat dolgozik ez a néni. S míg az asszonyok egymás között mondanak el sok mindent – felét sem érti, a szobát veszi szemügyre. Megállapítja: ők nem szegények.

A lélegzete is eláll, kis képek a szemközti falon. Sok. Olyanok, mint az a nagypapás, az övé. Ez kié lehet. Nem mer közelebb menni, szemét mereszti, megdobban a szíve: ott is van katona, az is egy néni mellett áll. „Sokan haltak meg akkor, innen a faluból valók is” – valósággal hallja, ahogy a néni mondta. – És ha ez a katona hazajött a háborúból? – játszik a gondolattal. – Akkor ő most valakinek a nagypapája.

Sötétedik, a rokon néni petróleumlámpát gyújt, így is gyenge a világítás a szobában, s ahogy még mindig azt a képet nézi, szeme könnyes lesz az erőltetéstől. Az asszonyok folytatják a beszélgetést, hangosak, a gyerekre nem is figyelnek, az lekuporodott az asztal közelében egy alacsonyabb kis székre, bátorította magát, ez gyerekszék lehet, onnan a kép, az az egy még közelebb van!

Hangok az udvar felől, kopogás, férfihang:

– Leverem a cipőmről a sarat, a kis közön jöttem át, majdnem elmerültem, nem tudtam kikerülni. – Fürge kis öregember lép be, botját az ajtófélfához támasztja, kalapjának keres helyet, de már mosolygósan az asszonyokat köszönti:

– Adjon Isten, jó asszonyok, megy a terefere? Hol az a kisgyerek? – Tekinget körbe, nem veszi észre a kis széken kuporgó fiút. Az a fényképről a belépőre váltott: Ő az, ismeri fel, megöregedett az a katona. Ő hazajött a nagy háborúból? Úgy elgondolkodik, hogy a szólításra sem figyel, a nagynénje húzza fel a kis székről:

– Nagyapád testvéröccse, üdvözöld, ismerd meg, mutatkozz be neki!

A gyerek valósággal lebénul, zavartan áll, szava sincs, kimeredt szemmel nézi az öregembert, szinte fáj a nézése, csíp, megkönnyesedik, majd bőségesen hullani kezdenek a cseppek, hangtalanul zokog, s maga sem tudja, mi a nagyobb, az öröme, vagy a bánata. „Ez a bácsi hasonlít az ő nagypapájára, csak sokkal öregebb. Ilyen lett volna, ha élne? Ő kinek a nagypapája?”

A néni öleli magához, valósággal elbújtatja bő ruhája ráncai között. A csodálkozó rokonokhoz szól, míg a gyerek haját cirógatja:

– Két nap óta csak a nagyszülei fényképét nézi. Szótlan, jó gyerek ez, sokáig betegeskedett, nálunk lesz valameddig, hogy megerősödjön.