A fridzsiderszocializmus vidéken

A kádári tömegtájékoztatás nagy figyelmet fordított arra, hogy néhány gazdasági ágazatot – főleg a mezőgazdaságot – úgy helyezzen előtérbe, hogy azokat sikersztoriként lehessen elkönyvelni Nyugaton, ezzel is hozzájárulva „a legvidámabb barakk” túlzó, sok esetben és összességében is hamis toposzához. A pártállami propagandagépezet hazugságait is leleplezi A fridzsider polcai című kötet, amely A szocializmus valósága vidéken az 1960–1980-as években alcímet kapta.

Pedig a fridzsiderszocializmus egyes okfejtések szerint többféleképpen is értelmezhető volt. Egyrészt valóban utalt a háztartási gépek ugrásszerű és tagadhatatlan térnyerésére, ami háziasszonyok millióinak könnyítette meg a munkáját, másrészt viszont azt is szimbolizálta, hogy a társadalom döntő többsége elzárkózott a saját kis köreibe – család, illetve barátok –, s ezzel együtt magára húzta képletesen szólva a hűtőszekrény ajtaját, és már csak az érdekelte, hogy legyen mit enni-inni. A ma is sokfelé, számos szituációban kitapintható politikai apátia bizony erre a kétséges hírnevű Kádár-korszakra vezethető vissza, hiszen ekkor úgy látták az emberek „Ne szólj szám, nem fáj fejem!” alapon, hogy nem érdemes nagyon belefolyni a közéletbe, nem szabad nyíltan állást foglalni semmilyen ügyben, abból baj nem lehet. Így aztán szépen lassan elhidegültek egymástól az emberek, akárcsak egy fridzsider ajtaja választotta volna el őket egymástól. Igaz volt ez még a kötetben szereplő hazai vidékre is, annak ellenére, hogy itt a szociális háló – na, nem az államé, hanem a helyi közösségeké – sokkal szorosabb volt, mint a városokban.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont közös, 370 oldalas kiadványa három fő téma köré csoportosítja a kádári vidéki lét elemzését: a termelőszövetkezetek szervezése és „megszilárdítása”; a vidéki káder hatásköre, ami a sokat sejtető „mindenki képességei szerint” alcímet kapta; szocialista mindennapok. A téeszesítésről kifejezetten Bács-Kiskun megyére, és azon belül is a kevésbé jó teljesítményt nyújtó termelési egységekre fókuszálva Rigó Róbert, a NEB osztályvezetője írt tanulmányt, amelyben rámutatott, hogy a téeszeknek „bármi áron működniük kellett, mert a pártállam ezzel tudta »legitimálni« a szocialista nagyüzem életképességét és a parasztságnak a tulajdontól történő megfosztását”. Ahogy a szerző leírta, a megyében ötvenkét téeszt minősítettek gyengének a Kádár-rendszer elején, ami azt jelentette, hogy a tagok úgy kapták meg a fizetésüket, hogy nem volt rá fedezet. Érdekes tényről is beszámolt, miszerint a jelentős arányt kitevő szőlősgazdák kényszerkollektivizálással szemben tanúsított határozott ellenállása a hatvanas évek elején nem várt nehézségeket okozott a pártállamnak, melynek eredményeként nemcsak téeszeket, hanem szakszövetkezeteket és termelőszövetkezeti csoportokat is létrehozhattak, amelyek rugalmasabb gazdálkodási formákat jelentettek. Fontos lehetett ez a térség is a pártnak, mert az MSZMP legfelsőbb vezető plénuma, a Politikai Bizottság képviseletében Fock Jenő – nem mellesleg ekkoriban a Központi Bizottság egyik titkára – jött el tárgyalni a megye vezetőségével többek között a téeszesítés folyamatában tapasztalható fennakadásokról. Mindamellett elgondolkodtató, egyúttal szomorú az az adat is, miszerint 1961-ben a gazdaságilag gyengének – tehát ráfizetésesnek – tekinthető téeszek az ország területének 34,3 százalékát művelték meg. A kutató objektív módon járt el, amikor számba vette az egyébként torzóban maradt új gazdasági mechanizmus jótékony hatásait, ahogy azt is feltárta, milyen visszaéléseket követtek el a téesz-elnökök, és ezért lényegében semmilyen retorzióban nem részesültek, legfeljebb áthelyezték őket „más fontos beosztásba”. Ezek közül a lopás jelentette a morális mélypontot – gyakorlatilag az itt dolgozó parasztság egy jelentős része is élt ezzel a „lehetőséggel” –, melynek során a tagság által egyáltalán nem önként a téeszekbe bevitt közös vagyont károsították meg, ráadásul az ellenőrzésük is jócskán hagyott kívánnivalót maga után.

A Csikós Gergely és Horváth Gergely Krisztián által szerkesztett kötetből az is kiderül Kis József tanulmányában, hogy a borsodi pártelit átlagéletkora (39,5 év) a hetvenes években alig tért el az országostól. (Ugyanakkor az ember azt hinné, a gerontokrácia már ekkor is jellemző volt, ez azonban ezek szerint csak a nyolcvanas években harapózott el, és valószínűleg az országos vezetésben volt a legjellemzőbb, de mivel utóbbiak voltak leginkább szem előtt, így őket jegyeztük meg magunknak.) Azt is tisztázza a dolgozat, hogy a hetvenes években már gyakorlatilag kivesztek az illegális kommunisták – akik tehát a Horthy-korszakban már nagykorúak voltak – a borsodi pártvezetésből. Azt is megtudjuk, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei pártelit alapvetően három irányba mehetett tovább, miután felmentették őket: nyugdíjba kerültek, vállalatvezetők lettek vagy az országos politikában kaptak helyet, utóbbira a legjobb példa Grósz Károly, aki a megyei pártbizottság első titkári posztjáról először 1987-ben miniszterelnök, majd rá egy évre a párt (a rendszerváltás miatt egyébként időrendben az utolsó) főtitkára lett. Arra is rámutat ez a tanulmány, hogy az ötvenes–hatvanas évek „suk-sük elvtársaihoz” képest a hetvenes években már ugrásszerűen megnőtt a vezető apparatcsikok között a diplomások aránya, de ezek harmadát (!) tették ki a Politikai Főiskolán végzettek. Azaz a kozmetikázott adatok mögé nézve mégsem találunk egy erős, művelt réteget, a „Foxi-Maxi” elvégzése után viszont a helyi pártvezérek döngethették a mellüket végzettségüket illetően.

A történelem bizonyos szempontból a legkisebb közösségek, a falvak és ezeken belül a családok történetének analitikus tudománya, ami bebizonyosodik Völgyesi Orsolya írásából is, aki Mezőfalva (korábban: Hercegfalva) történetéből villantott fel érdekes részleteket a helyi tanács végrehajtó bizottsági (vb) üléseinek jegyzőkönyvei alapján. Ezekből szűrhető le, hogy a faluban általában húsz körül mozgott a szociális segélyben részesülők létszáma, holott ennél többen voltak a rászorulók. Ékes példaként hozza fel erre a Hanning testvéreket, akiknek a két világháború között vegyeskereskedésük volt, ám azt elkobozták, konkrétabban szólva ellopták tőlük a kommunisták, s így bekerültek a legszegényebbek közé, olyannyira, hogy telente még tűzifára sem futotta nekik, és a jegyzőkönyvből kiderül az is, hogy ezeken a hideg napokon mindvégig ágyban maradtak, hogy ne fázzanak meg. Így „támogatta” a kommunista pártállam a hazai kiskereskedéseket. A szerencsétlenül járt, jobb sorsra érdemes, szorgalmas Horthy-korszakbeli magánvállalkozók ellentétes előjelű megfelelője volt a mezőfalvi tanácsi vb-titkára, akit azonnali hatállyal váltottak le 1960. szeptember 6-án, aminek az volt az oka, hogy könnyelmű életet élt. Talán

azt még elnézték volna neki a felettesei a járási tanácsnál, hogy a faluban fűtől-fától kölcsönkért és hatalmával visszaélve nem adta meg a pénzeket,

de az már tényleg túlment egy határon, hogy sikkasztott a járatlevélpénzekből. Úgy látszik, hogy a nagy egalitarianizmus sem volt kivitelezhető a kommunizmus (rög)eszméi közül, mert ha egy gyenge jellemű ember került pozícióba, bármikor elkövethetett bűncselekményeket. Ehhez képest aztán szinte cinikusnak hat a Mezőfalvára a tanácsi vb-ülésre delegált MSZMP KB-tag „nagykutya” Vass Imre lózungoktól sem mentes beszéde 1960. március 18-án, amikor azt fogalmazta meg, hogy „Nagy feladat lenne az, hogy a fiatalokkal megszerettessük a falut, s megértessük velük, hogy itt is tudnak jól élni, szórakozni, mint a városban”. Mindezt annak kapcsán hangoztatta a pártpotentát, hogy szóba került: a településen működő termelőszövetkezetben mindössze huszonegyen dolgoztak olyanok, akik 14 és 30 év közöttiek voltak. Emellé azért meg kell jegyezzük, hogy mindez azért nem volt véletlen, mert alig tizenöt kilométerre innen működött Dunaújvárosban (1962-ig Sztálinvárosban) a Dunai Vasmű és még jó néhány nagyvállalat (többek között egy házgyár és egy textilipari üzem, utóbb nyilvánvalóan a nők számára), amelyek a térségből elszipkázták a fiatalokat. Máskülönben Mezőfalván is szenvedtek az emberek a rendszer kilátástalanságától és abszurditásba hajló jelenségeitől. Ide sorolható, hogy a helyi, kétszobás parasztházban szakmaiatlanul berendezett bölcsődében nem volt megtalálható sem előkészítő, sem mosogatóhelyiség, illetve, hogy az óvodában az illemhelyiségek ajtaját ellopták. Mint láthattuk, nem ez volt az egyetlen eset a köztulajdon eltávolítására, hiszen a rendszerszintű lopás hozzátartozott a Kádár-rendszer rögvalóságához úgy vidéken, mint a fővárosban, s e kötetben most előbbiből is kaphatunk ízelítőt.